Első nap

Nemrég szálltunk le a géppel. A reptér előtt fogtunk taxit és elmentünk arra a címre, ahol az új házunk van. Szép. Nem olyan, mint a régi, de szép. Én kaptam azt a szobát, ami az utca fele néz, és az ablaknál van egy kis beülős pad, amit fel lehet nyitni. Tetszik. A bútoraimat már kipakolták a költöztetők és apa a megfelelő helyre tolta őket. Mikor egyedül maradtam és senki nem állt szóba velem, rászoktam az olvasásra. Egy egész doboz csak a könyveimmel van tele. Kiveszem azt, amit még New Yorkban kezdtem el. Csak a te hangodat hallom. Ez a címe. Lehuppanok az ágyra és folytatom az olvasást. Egy idő után abbahagyom, mert az egyik tesóm lép be a szobámba. Jonathan az, az idősebb kistesóm.

-          Mi az kissrác?

-          Anya mondta, hogy szóljak, hogy megsült a pizza. Jössz enni?

-          Persze.

Azzal fogom magam, becsukom a könyvem és már indulunk is le a konyhába. Egész jó kapcsolatom van az öcsémmel. Tudja, hogy miken mentem keresztül, ezért nem viselkedik velem úgy, mint régen. A konyhában mindenki eszi a maga szeletét csendben. Anyát zavarja ez a csönd, ezért próbál beszélgetést kezdeményezni.

-          Egész jó ez a környék. Ti nem gondoljátok?

-          Ja. Olyan a ház kívülről, mint az Örömapában. Szép és otthonos. – mondom őszintén.

-          Ez szarkazmus akar lenni? – kérdi apa.

-          Nem. Tényleg így gondolom.

-          Akkor jó. – mosolyog.

Mindenki tudja, hogy miattam költöztünk ide. Úgymond én kényszerítettem erre a családomat a sulim miatt. Azt mondják, nem zavarja őket, mert tesóim nem szerették azt a sulit, ahova jártak. Lehet a kicsiket nem bántja, de anya ezért mondott fel a munkahelyén. Apa pedig elintézte, hogy áthelyezze őt a cég a Buenos Aires-i irodájához. Persze, próbálják nekem beadni, hogy már ők is el akartak onnan menni, de tudom, hogy nem. Vacsora után visszamegyek a szobámba és leülök a laptopom elé. Egyetlen barátom maradt csak meg a múltamból és csak azért, mert róla nem tudott senki. Ő az internetes legjobb barátnőm. Ő Vivien és Magyarországon él. Szerencsére jól tud angolul, ezért nem okoz nagy gondot a kommunikáció. Mindent elmeséltem neki, ami az elmúlt egy évben történt. Mindig mellettem állt… mikor megvertek, átvertek és örökké hálás leszek neki. Most is neki írok, hogy mi történt velem az utazás és a beköltözés során.  Örül neki, hogy elszakadtam a régi környezetemtől. Én is így vagyok vele, de még most sem tudok őszintén mosolyogni. Ez az idő belülről felemésztett és tönkretett. De már nem érdekel. Az már a múlt és nem lehet megváltoztatni. A nagy beszámoló után bedugom a fülembe a fülhallgatót és a kinti sötét utcát nézem. Későre jár. Már elmúlt éjfél. Nem hiszem, hogy tudnék aludni. Éppen megyek felkapcsolni a lámpát, amikor megpillantom magam a tükörben, amit a hold megvilágít. A szemeim karikásak, kiáll a csípőcsontom, annyira sovány vagyok. A hajam tiszta kóc és még lenne pár kivetnivalóm. Ránézek a kezemre, ahol megpillantom az egy hónappal ezelőtti vágásokat. Megígértem magamnak, hogy ha elköltözünk, többé nem fogom ezt csinálni. Kivéve, ha visszatérnek a zaklatók. Végül inkább a sötétben visszafekszek az ágyamra és a plafont bámulom. Vajon véget ér minden szenvedés? Fájdalom? Ha nem, akkor nem tudom, mihez kezdhetnék. Inkább csak dögöljön meg mindenki. Elegem van mindenből és mindenkiből. Pusztuljon a pokol szolgája.